Hadnagy Józsefről

"lehetnék örök bizonytalanság
féloldalra dőlt esték
csillag lékelte hajóján
ölelnénk egymás testét

szenvedélyünk üszkös árbóca
fölrajzolná sorsunk az egekre
meghalnánk mint szép mesék kalóza
egymást fosztogatva tűzbe veszve" (Mint szép mesék kalóza)

Hadnagy József 1950. december 7-én született Kolozsváron, tizenhárom-gyermekes család elsőszülöttjeként. A család farkaslaki és parajdi gyökerű, állomáshelyei: Kolozsvár, Dicsőszentmárton. Nehezen éltek, mégis, a dicsőszentmártoni középiskola és az érettségi után József a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közgazdasági karán tanult, diplomázás után pedig Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen dolgozott rendszertervező-programozóként. Valamivel a diktatúra bukása előtt, október 11-én, éjszaka szökött át Magyarországra."Mintha kulcsra zárt éjszakából, gatyátlanul, de betyárul - meglógtam. Egy szobalány, a Sötét segített, nevetve dobta utánam a Holdat. Ilyen verses hangulattal emlékszem arra az éjszakára, és nevetéssel telek meg, ha visszagondolok, mert ez volt az első tréfám a hatalommal, aminek a végén is én nevettem."
Nehéz évek következtek, alkalmi munkát vállalt Németországban és az Egyesült Államokban, Visszatérte után a magyar valóságba vállalkozásba kezdett, Debrecenben, Nagyváradon és Szatmárnémetiben angol és román nyelvű pályázatokat késztett elő egy debreceni fővállalkozó részére, költség- és teljesítéskövető applikációkat dolgozott ki, tizenkét éven át szinte naponta ingázva a kálvinista Róma és Szent László városa: Debrecen és Nagyvárad, majd Debrecen és Szatmárnémeti között.
A költészettel mindig csak "másodállásban" tudott foglalkozni, mégis szenvedélyesen írt, töprengett: világról, emberről, Istenről, életről és halálról, értelemről és érzelemről, bűnről és erényről, családról. Istenkeresése költészetének egyik vonulata. A másik a szerelem. Harmadik a szülőföld, a táj – a haza. Világképe nem túlságosan derűs, szkepszise az évekkel csak mélyül. János című verse mindössze egy mondat: "Fejemet / versbe / nyisszantom / vérző / kérdőjelnek / Heródiás / tálcáján."
Erdélyi és magyarországi lapok, folyóiratok közölték verseit (Brassói Lapok, Vörös Zászló, Népújság, Igaz szó, Igazság, Tető, e-irodalom, Súrlott Grádics, Káfé Főnix, Erdőszentgyörgyi Figyelő, Erdélyi Toll, Várad, Úton, Napló, Agria, Partium stb.). Sem 1990 után, sem előtt nem törekedett különösebb irodalmi babérokra.
Számára két fajta vers létezik, jó és rossz. A jó, ha szép is, az hab a tortán.
Verseit, novelláit, esszéit, elbeszéléseit saját maga fordítja angolra.
Állandó munkatársa a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi mellékletének, tagja volt a Súrlott Grádics irodalmi körnek. Ötven évem című versében így vetett számot életútjával: "Ötven évem kölcsön adtam / rossznak, jónak, feladatnak. / Kamatot csak a rossz fizet. / Ingemből facsarok vizet. // Hitelezőnek rossz vagyok. / Tartoznak, amíg meghalok. / Persze reménykedem: hátha.../ S kesergek, hogy nincs sok hátra. // Visszavenném ötven évem, / verőfényes jobbik részem / legalább, veszhet a többi: / rosszlátó, kishitű földi. // Összeadok meg kivonok, / s hogy mínusszal teli sorok / töltik meg a hosszú lapot, hiányomból tüzet rakok."
Több mint két évtizeddel később Hetvenhárom, tükör előtt című versében rendhagyó módon köszönti önmagát: „Az idő hálás, kiváltam:/ ezüstbe vonta hajamat./Hetvenhármat töltöttem, s ím,/már a harmadik poharat// ittam ki éppen, fenékig,/ még legalább egyre szántan./ Fűszeres, öreg bor, szédül/ a fejem, inog a lábam,// s duplán látok: két életet./ Az egyik szép, egy szép álom,/ s olyan messze lebeg tőlem,/ hogy már alig-alig látom.// A másik, a valóságos, a tükörből néz vissza rám./ Legyek boldog, azt kívánom,/ s fusson tőlem kór és halál!”

Bölöni Domokos