Időnként beülök külön bejáratú
időgépembe és teszek jó néhány kört
nyugatra, keletre. Száz évet repültem
ma, el a jövőbe; Párizsban leszálltam,
néztem a tömeget, s csodálkoztam: hogy-hogy
itt mindenki színes bőrű, gyerek, férfi,
nő s a többi nemek? Kérdeztem a járdán
szembejövő férfit: Monsieur, où sont les
blancs? Meresztette a szemét, mintha Martell
Károly állna színe előtt, állig vasban,
karddal a kezében. Kis ideig bámult,
majd faképnél hagyott, csíkos-borz-lobonca
követte. Egy nő lépett hozzám, legalábbis
annak nézett ki, s azt kérdezte rendőrhöz
illeszthető hangon: Qu'est-ce que tu fais ici?
C'est une ville de gens de couleur! Ejha! Ez no
white man city! Gyorsan eltűntem a Place de la
Bastille-ból nyíló kis utcában, ahol az
időgépem parkolt egy bőrfestéküzlet
kirakatában, és vettem egy tubus arc-
bőrfestéket. Aztán visszasétáltam, s a
Bastille téri lokál szűk toilette-jében
átmázoltam magam. A tükör meggyőzött,
ghánainak látszom, de nigerinek is
beválnék. Kiléptem a sugárzó nyárba,
s színesbőrű-bátran ismét megkérdeztem
egy se férfi, se nő, de lehet mindkettő
együtt lényt: – Où sont les blancs ? – Ils ne sont plus.
– Nevetett. –Disparu... Comme la Bastille…