Talán senki nem hinné el,
ha valahol valamikor
egy pódiumon kijelenteném:
"Erdély az én hazám".
Pedig mondhatnám.
Sok évvel ezelőtt,
egy Csepel-szigeti atyafi
így köszöntött:
„Erdély szíve itt dobog”,
és megölelt. Pillanatra
elfeledtette velem Trianont.
Két fájdalom ölelkezése volt.
A jóindulatúak két haza
közt dülöngélő részegnek
néznének, aki nem korlátozza
magát egyetlen pátria borára.
Az bizony.
Két haza borából iszom.
A rosszindulatúak képmutatónak,
faragott szószékről fecsegő
papnak, aki Erdélyt prédikál
és Alföldet iszik,
alföldi levegőt szív,
alföldi fák lombja szűri ablakára
a felkelő nap sugarait,
alföldi árnyék-esernyő alá húzódik
a forró nyarak déli és délutáni
sugárzápora elől,
alföldi horizont képeskönyvét
lapozza, amikor a nap nyugovóra
készül, alföldi esték és éjszakák
holdja és csillagai világítják
az íróasztal és ágy között
kígyózó hosszú ösvényt.
Ez is igaz, De nem egészen.
Az igazság az egész.**
Bennem sem vesztek el
a kiszakított részek…
*Kuncz Aladár
**Hegel