Hárman vagyunk

Akárhányszor számolom,

mindig hárman vagyunk, s egyek.

Az idő keresztjén függök,

hetvenkét vason vérezek.

Fáj, ahogy csak ítélet fájhat,

de leszállni nem kívánok,

bár hasad alattam a föld,

s az ég-tető

roskadozik, rozsdás bádog.

Előbb-utóbb ketten maradunk,

két fészke vesztett madár

túl a földi láthatáron,

de a remény matematikája

szerint nem fogyunk, mert

ott az egy meg egy is három:

valahol két csillag között

sejtjeimbe hajló ágon

harmadik magamat

– mint éjből a hajnalt –

a föld alól visszavárom…