Holló szállt le a kunyhó udvarára,
s a megriadt szív hatalmasat csapott
a menyecske törékeny mellkasára:
a madár teste sosem látott nagy volt,
s mint a korom, oly feketék az éjjel
még fehéren ragyogó boldog tollak*…
A törékeny bordák – lécek a szélben –
összevissza csapkodva fölzokogtak…
Elfecsegték, Istenem, elfecsegték!
Milyen szép volt az esküvői ruhám,
dal és öröm koszorúzta az estét,
dobolt a hold tánc előtt és tánc után,
a lányok arcán bazsarózsák égtek,
és a fiúk kalapján fehér tollak…
A törékeny bordák – lécek a szélben –
összevissza csapkodva fölzokogtak…
Istenem, mit keres ott az a madár?!
Apám kicsikéje, kedvence voltam,
nevetnem kellene, szerelmes csalás –
nem ártottam senkinek, nem raboltam,
de akkor, Istenem, mondd, miért félek,
mit mondok majd a templomban, a boltban?...
A törékeny bordák – lécek a szélben –
összevissza csapkodva fölzokogtak…
Epilógus
Sokszor látom őt: nehéz gyászba törve
néz –: a nap őrként váltja föl az éjjelt,
megzavarodott évek mennek-jönnek:
odakint a holló egyre sötétebb…
Az asszony haja szürke, aztán fehér,
arca ráncos, szétkarmolta az átok:
Tűz pusztítsa részem, okuljon Fejérd!*
A dédnagyanyám volt, még most is lángol…
*Egy görög legenda szerint a holló eredetileg fehér volt, Apolló büntetésből változtatta feketére.
**Kolozsvártól 18,4 kilométerre eső falu. Román neve: Fiurdeni.