„reményed csak
hogy aztán csönd lesz
átmentél oda hol jó
de nyugalmadat nem őrzi meg
és nem jön álomhoz hasonló”
Nagy Gáspár: A Mélység fölött
A reménytelenségen túl is van remény –
mi egyébről szólhatna költemény
e napokban, amikor az időt
úgy viseli az óra, mint elnyűtt cipőt…
mint elrongyolt saruikat a mágusok,
alig haladnak már a mánusok,
nehéz megmondani, mennyit késnek,
pontosabb időt mutatnak kardok, kések,
de mit kezdjen velük a kialudt remény? –
csoda kell, hihetetlen költemény,
hihetetlen, mert nem hisz az ember,
egysíkúvá lapítja hatalmas henger,
adatokká simítva jövője, múltja,
magasság nélkül – hogy volna súlya
bárminek?... maradt az ősi mélység,
amit nem nyomorított meg a kevélység…
a csillag a betlehemi égen…
jászolhoz vezet most is a lélek-mélyben,
ahova csak a reménytelenség tekint,
ahol tört szalmáról visszfénye int:
vesszőszál született, délceggé nő…
saruja árnyék, lombja fény; a remény Ő…