A sobibóri szökés 70-ik évfordulójára
A sobibóri haláltábor helyére erdőt
telepített a Gonosz. Haláltábor és erdő –
micsoda perverz asszociáció! Az erdő félelmetes
és szép; a haláltábor félelmetes és undorító,
ronda, rusnya, rút, szörnyű, gyomorforgató,
nem volt és nem lesz hozzá hasonló.
Hasonló és hasonló között nem volt, nincs
és nem lesz hosszabb maraton –
bár félelem a félelemtől csak töménységében
különbözik. A halálfélelem sűrűbb,
mint az iszap; különösen sűrű,
ha a gázkamrák vonagló, fuldokló,
rángó mozdulataiból és a tüzes
kemencék csontszilánkos hamujából
keverik ki mint égetett hússzagú, füstszínű
gólemet, aki pillanatra sem ejti ki
szájából a varázshatalmú szót –
megrokkantja az akarat gerincét,
s ronggyá foszlik a lélek, karéjnyi
kenyérré szűkül a láthatár, kortynyi
vízzé apadnak a források, patakok,
folyók, tavak, tengerek,
s kiszáradt gödörré lesznek a könnyek…
A szögesdrót földbe, szemétbe kerül,
rozsda eszi meg: a gyorsan emésztő
felejtés. Az erdő megmarad, bezár
s kizár, az eget vékony csíkokra hasító,
kenyérmorzsányi darabokra aprító
lombot növeszt, összekeveri a félelmetest
és a szépet, a halált és az életet,
s mert emez – végtelen üstjében –
bővebb vizű: mint só a levesben,
föloldódik benne az emlék,
s tálnyi folyékony, különös ízű
ételkülönlegességgé válik Sobibór
a történelem-ínyencek asztalán;
még a túlélőknek sem íztelen…
Ki tölthetne el, hacsak nem kényszerítik,
félelem nélkül egyetlen éjszakát is
egy bokrokkal tüskésdrótozott
erdő csendbarakkjában a sötétet
pásztázó neszek kereszttűzében?
Sűrűbb félelem ez, mint maga
az erdő, s hatványozottan cseppfolyósabb,
mint Sobibór lakóié a fekete
csizmák déli ragyogásában
s a taposóakna berakású szögesdrót-gyűrű
ölelésében az éjszaka vércsíkos
tetű-, bolha-s poloskalepedőin…
Sobibór lakói mertek: tüzes kemencébe
vetették a test sejt-barakkjai között járkáló,
az utolsó haldokló sejtbe is benyitó
szörnyet. A szerelmes lány is
letépte rühes, koszos szukává gyalázott
szívéről a halál jegygyűrűjét,
földbe tiporta a taposóaknákat,
és futott, futott, futott – átfutotta
a golyó- és gránátszilánkesőben égig
nőtt borzalmak odvas, halálfej-lombos
erdeit, átszakította a célszalagot – az óceánt –,
és kedvese karjába rogyva lihegte:
Győztünk! Legyőztük a félelmet!...