„de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel –:
félni kell bátran! S élni. Élni.”
Farkas Árpád: Ha sírokon hajt ki a remény
Farkas Árpádot az idő-falon
öregen immár s még fiatalon
látom egyszerre s temetődombon
bévülről rakott kincsekkel bronzlón.
Áll ott örökké negyvenévesen,
kincsekből öntve végérvényesen;
az egész szobron lelke világol,
félelem-páston hű gladiátor.
Hantokon nyüzsgő ecetes hangyák
nyelvét némává be nem zsibongják,
beszél azután is, hogy a hanton
saját neve áll…szaggatja lantom
a negyvenéves férfi aggálya:
„költő én nem”, csak éneklő gálya.
Annál több: zúgás szembe a széllel
az összetartás rongy’ reményével.
Farkas Árpádot az idő-falon
öregen immár s még fiatalon
látom egyszerre s temetődombon
bévülről rakott kincsekkel bronzlón…