Itthon

Végét járja az Ó-év,
rövidülnek a percek,
és sűrűsödnek,
mint haldokló
lélegzetvétele.
 
De a nagycsalád összeül,
s ünnepel. Hogy
nincsenek egyedül,
együtt maradtak:
egy országban,
egy városban,
egy földön,
mint fa és ágai:
 
hangos jelen és jövő,
a délután estébe lejtő
lankáin egyre hangosabb,
tavaszi, nyári vidám szél
beszélteti így a lombot,
jelen és jövő
mosolya függöny,
libben-lebben,
kacagás-petárdák
pattognak a kertben
s bent a házban,
fény-táncot jár
az asztalon a pohár,
a villa, a kanál, a tányér,
a kanapén a párna,
a testes zongora
a szoba sarkában,
mintha az Új Év már
megérkezett volna,
s csak a pezsgőbontásra várna,
 
s a csendes öregek:
alig látható gyökerek,
szinte árnyak, múltba
csontosodott mutatók
a ködös decemberi
nap óralapján: gyerekek
szét ne szóródjatok,
"Egy mindenkiért,
mindenki egyért!"
fényévekre egymástól
fabatkát sem ér –
 
magány-űrbe szakad minden év,
Ó és Új, s ha néha-néha látjátok
egymást, mint üstököst az égen,
át-átvillan lelketeken titkon:
szűkebb a tér, de melegebb van itthon...