A Michigan-tó forró partján járok,
és nézem az ég tajtékát a tavon,
kő-nehéz homlokom, mint szomorúfűz
árnyéka, furcsa sorsom fölé hajolt:
Reggeltől estig mázoltam Chicagót,
utcát sepertem úri villák előtt,
üldöztem a szélben megszökött fecnit,
és úrnak néztem minden járókelőt.
Számoltam a pénzt, mint Goriot apó,
hiánnyal bélelt ládán kuporogva,
s számoltam még nagyobb hévvel az időt,
mindvégig az idő fegyence voltam:
nagy a távolság gravitációja,
lassan múltak a percek, órák, napok…
Perzselő hőség hullámzott mindenütt,
és a tó csábított, ugorjak bele…
Marosnál, Küküllőnél több a fodra,
sok szemet bolondít dúsgazdag keble…
Életveszélyes aranyos hölgyemény,
a szíve jég, a karja, lába lián,
csipkére ragyogott szirénköltemény…
Könnyen messze sodor, mint szél a fecnit,
s búgó felszín alatt örvények tépik,
falja egymást hideg, langyos és meleg,
pára-életén elborul az ég is…
Nem ugrottam, a látvánnyal beérve
magamba merülve jártam föl-alá,
a levegőben több volt a víz, mint az
oxigén, ingujjban kaszált a halál*,
fulladozott levél és ember, nekem
meg se kottyant ‒ a létrán nehezebb
csuromvizesen, csontig kiszikkadva
glettelni, festeni az életem,
s tudni közben: mind lepattogzik holnap,
és vakolat, festék lesz padló, szőnyeg,
ha nem veszem nyakamba a világot
megint, hogyha nem szedem magam össze,
ha hit és remény kisétál belőlem,
és az akarat merő csontra fogyva
árnyékomként kísér ki-be az ajtón,
míg gyermekem kezét csak Isten fogja,
vagy az akarat megy világgá előbb,
bármily acélos ‒ itt cseppfolyós minden,
valamikor a Michigan-tó helyén
is nagy jéghegyeken sétált az Isten ‒,
mint az idő, megfordul ott a mélyben,
ahol egy perc évszázadokat jelent,
és a kristály ‒ hit és remény ‒ elolvad,
s mint Atlantiszt süllyeszt el jövőt, jelent…
Semmiség ez a kohó ahhoz képest,
hogy zsákként cipelem föl-le a létrán
sorsommal s sorsokkal megrakott magam,
s cselédként nyelem le, ha pofont kapok,
s irigylem a megállóban a léhát,
komolyat, bárkit, aki nem én vagyok…
Nem akartam én többet az elégnél,
nem kívántam én többet csak a nincs-re,
csak turista volnék itt, magyarnak és
bárkinek puszta többnél nagyobb kincse…
A van-t dicsérem, amit el nem vehet
senki, s ha bőség, hab rajta a jótét,
homokon fut, elnyeli gödör, árok,
ma van, holnap nincs a dagályos jólét…
Rengetegen fúlnak bele a többe,
mert a több gyilkol, akárcsak a nincsen ‒
ezt csírázza már a mag is a földben,
mondja ezt a múlt is, jelen is folyton,
halálörvény a több: nincs, van, nem, igen
szakállas krokodilként pörög-forog…
Nagy, súlyos háló nyomorgatja lelkem,
s vergődik benne millió más ember
is, kiknek nem jut már levegő otthon,
hiába van akár egy maratonra
is tüdejük, kihullnak sorból, bolyból,
másoknak s nélkülük zajlik a torna…
Tiszta ég, madár sincs a láthatáron,
mégis felhőbe nézek, s (azt) képzelem,
hogy a tó helyén a világot látom
cseppfolyós, csábító fodraiban…
Sose tudom meg, kié az a háló,
hogy olyan sokan akadnak föl benne,
s kipusztulnak, akár az indiánok,
s ficánkolnak, mintha az éden lenne,
acél polip-karjai között mások…
Csodával határos, hogy én megúsztam.
Huronok, mohikánok, irokézek
s a ki tudja hány kitántorodott
halálösvényén hol tartanék most ‒
temetnének serényen, míg csak élek,
őseim kiugrálnának a földből,
ebihal lettem volna más tavában,
s jutott-e volna csöppnél több a többől?
* Utalás az 1995-ös hőhullámra, amely csak Chicago városában 750 ember halálát okozta alig néhány nap alatt.