„Nem szül nekem a fa fiút,
csak madarat, csak madarat.
Kikapart méhek az odúk,
lakatlan kismama-hasak.
Rám ki hasonlít, ki hasonlít,
ki őriz az időben engem?
Elevenszülő szerelem,
segíts, segíts meg engem!”
Ratkó József: Halott Halottaim
Itt a tavasz. Fehér köpenyben érkezett –
mintha orvos volna. Fiatal, ragyog.
Mintha föl-alá sétálna egy korteremben,
magas homlokán ráncot vet a gond.
Mintha az ágyakban vajúdnának,
s ő úgy segítene rajtuk, de hogyan?
Nincsen gyerek a kismamák hasában,
meghalt mielőtt megfogant
volna...
Mintha azt gondolná, meghaltak
ők is: hajdani édes kismamák,
és születnek helyettük mások:
megélhetési béranyák,
s a kényes dáma, ki nem szereti
a pelenkás síró csecsemőt
– iszonyúan foglalt:
éhes farkasfalkát szoptat
túlcsorduló szilikonemlőn –,
sem a csecsemős tejillatot,
sem Ádámot, kit megint becsapott
gyönyörű hajkoronájában
a kígyóként csábító kölni…
Ádám, Ádám, meztelen vagy!
meztelenebb, mint az ágyban,
beteg alma aromája szádban…
Ki fogja arcod örökölni?
Fehérben jön-megy a tavasz,
mintha orvos volna;
gyászoló apák a juharfák,
mintha meghaltak volna mind a kismamák…