Emlékezetes születésnapom volt:
először életemben
konfettit szórtak a fejemre,
feleségem meg kilencvenhatot
plántált a tortára, így viccelt meg.
A beavatott vendégek figyelték,
hogy észreveszem-e a számjegycserét.
Még nem vagyok vak, persze
hogy észrevettem,
az tűnt először a szemembe:
mit keres ott
az a hatalmas szám?
Majdnem száz
még nem vagyok,
esetleg leszek,
ha vigyázok magamra,
vigyáznak rám,
és Isten is úgy akarja.
Talán túl sokat ittam,
megszédített az e-mailben
küldött kadarka,
és visszafelé olvasok –
komolyan az járt a fejemben:
valami velem nincsen rendben.
Megzavarta képzeletem
a számjegyek megfordított sora,
kilencvenhat veszélyes cím
az idő terén, kivilágítva pláne.
Alig vártam, fújhassam
el az asztal síkjából kiemelkedő
méretes torta-sziget gyertyaláng-fároszait,
elég ünneplő ragyogásnak
a konfetti, kérésemre még egy maroknyit
szórtak szét a szobában, a fejemre:
e kis trükkel a házaló
Kaszás, akinek a szeme bizonyíthatóan
rossz –a legtöbbször nem tud
különbséget tenni alkalmas
és alkalmatlan, nyár és tél,
reggel és este, fiatal
és öreg között –, azt hiszi
róla, hogy csillagos ég,
ahol laknak az angyalok,
ott nem fog kopogtatni,
azok mind halhatatlanok…