Döcögött a vonat a Parajd és Dicsőszentmárton között kattogó
sínpáron, egy lányt kísértem haza Kolozsvárról, nem volt pénze,
nekem sem volt, csak gyűrött-szomorú öt lej lapult valamelyik
zsebemben. Ne félj, biztattam a lányt, keresztapa kisegít, az
ilyen emberek megértése olcsón megvásárolható – fogtam a
lány kezét, bámultuk a vonatablak kirakatában szaladó erdélyi
tájat, édes szavakkal becéztem az aranyhajszálak elhúzott
függönye mögött kacérkodó nyakat, teljesen megfeledkezve,
hogy bliccelünk, nem alaptalanul – sok utaskísérő keresztapával
állapodtam már meg, s mindegyiket sikerült meggyőznöm, hogy
diák vagyok, és az ösztöndíjamból csak pohár aludttejre telik,
naponta kétszer, reggelire nincs időm, mert későn kelek, de itt
van ez az öt lej, vegye el, semmit nem nyer a büntetéssel, nem
is tudnám kifizetni…
Jól van, jól van, nem kell annyit magyarázkodni, az én fiam
is egyetemista… Valahogy így reagált némelyik, zsebébe
csúsztatva a szomorú öt lejt…
Szegény rongyos bankó szinte sírva fakadt, hogy meg kell
válnia tőlem, s nekem is fájt a helyébe tóduló üresség, de hamar
túltettem magam a dolgon…
Találékony fickók voltak ezek a vasúti keresztapák, mindig
találtak nekem búvóhelyet – a keresztapák keresztapja, a
szuperkeresztapa elől. Egyik télen a „soros” keresztapa úgy
eldugott egy álltomnyi hideg pléhdobozban a vagon végében, és
olyan hosszú időre, hogy azt hittem, megfeledkezett rólam, és
szoborrá fagyva érkezem a Bukarest-Északi pályaudvarra – de
mégse: végül eszébe jutottam, csak félig fagytam meg, ami nem
halálos, nem feltétlenül, de rendkívül kellemetlen…
Ezek az emlékek suhantak át emlékezetem sínpárján, gyorsan,
mint egy szembejövő vonat… amikor a dicsői kisállomásra
befutó szerelvény megállt, a velünk szemben szalonnázó úr
pedig felpattant – és mint fahasábra sújtó fejsze, repesztette
ketté önfeledt idillünket a felszólítás:
– Kérem a jegyeket! Biletele la control!”
*Kölcsönszó Bölöni Domokostól